A fiatal és szép lány képtelen volt úrrá lenni saját belső depresszióján. Bár esküvőjére készült, mégis megtette, önként lépett a vonat elé. Előtte többször is közzé tette segélykiáltásait az interneten, de a jelek szerint nem akartak, vagy nem tudtak segíteni rajta. Barbara volt a múlt heti vonatgázolás áldozata.
Alig egy órával azelőtt, hogy megtette volna utolsó, halálos lépését, még posztolt a Facebookon. Egy versben búcsúzott, hosszú költeményben, amelynek minden egyes sora arról árulkodott, hogy végzetes útra indul. Az írásban arról is vall, hogy depresszió gyötri, hogy a gyermekkorában őt ért traumákat, bár sokan úgy gondolták, de nem tudta feldolgozni. A legsokkolóbb mégis az utolsó sor: az öngyilkosságban nem a vonat elé lépni a legfájdalmasabb, hanem az út, ami elvezet a sínekig. Erről a Blikk.hu cikkében olvashattunk.
Napok, sőt hetek óta sötét gondolatok jártak már a fejében, ahogyan a bejegyzések is tanúskodnak róla: visszatérő motívumok mondataiban a fájdalom és az élettől kapott ütések. Már csak ezért is nehéz megérteni, hogy miért nem kért segítséget, hogy hogyan juthatott el a végzetes döntésig.
Barbarát hosszú ideje nyomasztotta valami. A 25 éves lány az utóbbi hetekben többször is mélabús gondolatokat osztott meg a Facebookon. Egy alkalommal ezt írta ki: „A fájdalom a legfőbb dolog, ami változásra készteti az embereket. Mindent megráz bennük. Egy nap felébrednek, és teljesen mások”.
Máskor egy önmagának feltett kérdésre válaszolt: „Hogy mikor lettem ilyen erős? Amikor a legnehezebb napjaimon mindenkire számítottam, de senki nem volt mellettem”.
Barbara péntek késő délután mégis megfogalmazott egy hosszas búcsúlevelet, melyet közzétett a Facebookon. Ebben az írásban leírta, hogyan látta a saját életét, majd a vőlegényéhez is címzett néhány gondolatot.
„Megrekedt lélek vagyok, nehezen telnek a napok. Semmihez sincs kedvem. Erős voltam sokáig aztán én is gyenge lettem!
Nem tudom mit tegyek, hogy a múltamat felejtsem.
A depresszió mély gödör, én pedig beleestem. Régóta nem találom a kiutat, amit mutatok az csak kirakat. Most pihennem kell kicsim egy kicsit, de te ne várj meg! Látom a szemed most is kisírt, de ne bánd meg! Nem akarom tönkre tenni a te életedet is.
Tudom egyszer jól vagyok aztán meg nem is.
Ne aggódj, jó helyre kerülök biztos vagyok benne, a Földön nekem ez az élet már csak szenvedés lenne. Az élethez vagy a halálhoz vagyok a gyengébb?! Nem tudom eldönteni, de most már nagyon mennék.
Az öngyilkosságban nem a vonat elé ugrani fáj a legjobban, hanem elsétálni az állomáshoz…”
A menyasszony a levél megírása után a Szolnokról Kecskemétre tartó szerelvény alá vetette magát. A járművezetőnek esélye sem volt a gázolás elkerülésére. Hiába érkezett gyorsan a segítség, Barbarán ekkor nem lehetett segíteni. De talán nem is akarta volna.
